50. rész

*Lena szemszöge*

Rosa ujjai közül kék fény áramlott. Egyszerűen gyönyörű volt, megnyugvással töltött el, ahogy néztem az ujjai körül táncoló fényt.

Kellemes bizsergetően hűs érzés áradt szét a bőrömön.

Bár látszólag Rosa mindig ugyan azt csinálja, a varázslatai mindig más-más hatást fejtenek ki.

A szervezet működését befolyásolja és ez erős koncentrációt igényel.

Mikor elhalványul a fény, Rosa felsóhajt, és megtörli a homlokát.

-Most megpróbálhatsz felállni, de csak óvatosan. –mondta mosolyogva Rosa. Lassan ülő helyzetbe helyezkedtem az ágyon, mintha kicseréltek volna, fél órája mozdulni se bírtam. Óvatosan felálltam, a lépéseim „kissé” erőtlenek voltak, de ez is jobb volt a semminél.

-Köszi, Rosa! –öleltem át a barátnőmet.

-Nincs mit… -fáradtnak tűnt.

-Nyugodtan pihenj egy kicsit. Addig én megnézem Armin-t. –mondtam széles mosollyal az arcomon, nem volt mit tenni, már alig vártam, hogy láthassam.

-Rend…-kezdte volna, de arckifejezése egy másodperc töredéke alatt megváltozott. – Várj! Valamit tudnod kell! –kapta el a karomat. Az arcomra kiült a meglepődés, és a félelem. Nem sejtek jót…

-Tudod… Az történt, hogy… -Rosa nem tudta eldönteni hogyan közölje, bármiről is legyen szó.

-Armin-ról van szó, vagy mi van Rosa?

-Egy másik Blackstar-ról. Azt hiszem még emlékszel Andy-re… -a név hallatára az emlékeimből visszanézett rám egy jéghideg tekintet. Hogy is felejthettem volna el? A neve, a tekintete, a vonásai, a hangja, a mosolya… örökre beleégtek az agyamba… -Nos, Andy volt, aki lelőtte Amanda-t. És a helyzet az, hogy kénytelenek voltunk magunkkal, és most… Armin-nal van… -lefagytam, az agyamnak idő kellett, hogy felfogja a hallottakat. Andy itt van. Ebben a házban. Ő ölte meg Amanda-t…, de, ami fontosabb épp Armin-nal van egy légtérben, az öccsével, aki életben hagyta az ellenséget, akit halottnak hitt.

Szerintem nem tituláltok őrültnek, ha azt mondom, ez kicsit sem oké…

-Lena? –Rosa várta, hogy megszólaljak, de én megfordultam és már elindultam volna Armin szobája felé, ha Rosa nem ránt vissza. –Lena, kérlek ne! Ha át akarsz hozzá menni, menj, de vigyél magaddal valakit! –Rosa leült az ágyra és levegőért kapkodott. Lassan hátra dőlt, de nem hagyta, hogy elaludjon, amíg meg nem esket. –Ígérd meg!

-Jó ígérem, de most pihenj. –megigazítottam az ágyat, majd elindultam kifelé. Halkan csuktam be az ajtót, nehogy felébredjen. Csak ez után vettem el a kezemet a hátam mögül. Gyerekes ugyan, de a kereszt be tett ujj nálam még nem ment ki a divatból. Nem akartam neki hazudni, de muszáj egyedül szembe néznem vele. Igazából nem tudom, hogy félek-e tőle, gyűlölöm, vagy esetleg mindkettő… , de ezt nem sokára kiderítem.

Elindultam Armin szobája felé.

Furcsálltam a nagy csendet. Rosa mielőtt belekezdett volna a kezelésembe mindenkit kiküldött, hogy ne zavarják a koncentrálásban. Ahhoz képest, hogy elvileg mind az öten lent vannak, elég nagy a csend…

Gondolatmenetemet az elém táruló látvány szakította félbe. Armin ajtaját tárva-nyitva találtam, a szobában pedig egyetlen lélek sem volt.

Amilyen gyorsan csak bírtam futni kezdtem, már majdnem leértem a lépcsőn, mikor hanyatt vágódtam. A hátam pedig nem túlságosan örült annak, hogy ennyire hirtelen mutattam be a lépcsőfoknak.

-Aucs…-10 másodpercembe tellett felkászálódni a lépcsőről. Mi van a többiekkel? Ezt biztosan meg kellett…

Ekkor választ kaptam a kérdésemre. Mindenki bealudt, valakit a széken, valakit a kanapén látogattak meg az álommanók.

Erre egyetlen egy reális magyarázat létezik! Andy!

Ahogy tőlem tellett kisiettem a házból. Nem kellett sokáig futnom, hamar szembe találtam magam Andy-vel. Valószínűleg a bejárati ajtó csapódása elég nagy zajt csaphatott, mivel meghallotta és megfordult.

*E/3 szemszög*

-Kezdjük a legelején. –Andy hangja fagyos volt, arca a szokásosnál is komorabb. –Miért vertél át? Miért van még életben?

-Te is tudod, hogyha rajtad múlik mindenképp megölted volna. Mi mást tehettem volna, hogy életben tartsam?

-Nem kellett volna megvédened és most nem tartanánk itt.

-Ez nem volt opció a számomra.

-Nem értem mit eszel rajta, ha már félig démon az ember azt várná, hogy kissé… formásabb legyen, ezzel szemben…

-Én szeretem! Nem azért ami, hanem azért aki. –Armin megpróbál minél több határozottságot vinni a szavaiba.

-Akkor a nehezebb utat választod… -Andy sóhajtott –Ő változtatott vissza, így nem ölöm meg, de te viszont vállalni fogod azért a felellőséget, amit tettél.

Folytatás következik.....