45. rész

A harapás nem fájt annyira, viszont egy idő után elkezdtem észlelni a vérveszteség jeleit. A vámpírméreg bódító hatása (a remegésemen kívül) mindent elnyomott.

Amikor úgy gondoltam, hogy a két liter vér már valószínűleg távozott a testemből reszkető hangon megszólaltam.

-Elég… lesz… -semmi reakció- Armin? –ismét semmi- Figyelj… a… hangomra…–mintha víz alól tört volna fel Armin elkapta a fejét a nyakamtól és levegő után kezdett kapkodni.

Szörnyen gyengének éreztem magam. Nem bírtam megtartani magam, előre dőltem Armin vállára.

-Lena? -Armin hangjából aggódás szűrődött ki. -Lena?!

-Meg... vagyok... -nyögtem ki rekedten.

-Jéghideg vagy. -levette a pulcsiját és a hátamra terítette, majd az ölébe húzott és átölelt. A pulcsi ázott volt és a remegésem se múlt el, de a testéből áradó meleg kicsit megnyugtatott.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy érez-e bármi változást, de egy árva hangot is alig volt erőm kiadni. Folyadék. Biológia óráról rémlett, hogy ilyenkor rengeteg folyadékot kell inni. Erre nekem nem nagyon van lehetőségem, hacsak fel nem nyalom a padlót.

Öt perc is alig telt el, mikor Alexy-ék átrohantak a termen egyenesen hozzánk.

-Késtetek… -mondta Armin.

-Bocsesz, kissé bonyolódtak a dolgok… -Alexy a tarkóját vakargatta –Mi történt Lena-val?

-Segítség kell neki, de azonnal!

-Akkor ne vesztegessük az időt! Rosa! –Rosa is iderohant és leült mellénk. Armin szép lassan átrakott Rosa ölébe, aki kéken izzó kezeit felém emelte. A remegésem egy idő után elmúlt, de még mindig nagyon kába voltam és mozdulni se bírtam.

-Rengeteg vért vesztett, de még időben vagyunk, tudok segíteni. Viszont most azonnal el kell kezdenem, nincs időnk kivinni innen. –ha lenne hozzá erőm most sóhajtanék, de csak egy halvány mosolyra futja tőlem.

-Hogy jutottatok ide le? –kérdezte Armin.

-Ez egy eléggé hosszú és érdekes történet. A lényeg, hogy mindenki elindult ide, miután nem vetted fel, gondoltam, hogy baj lesz. Az enyém és a Rosa-ék csapata ért ide eddig. Azaz Viola, Castiel, Lisander és Alica odakint várnak. –sóhajtott –Idefelé jövet megállítottak minket, Dimitry tanár úr és az igazgatónő.

-Mit keresnek itt? –bukott ki Armin-ból a kérdés.

-Még mi sem tudjuk, azt mondták később elmagyarázzák. Ők lefoglalják a vámpírlányt, míg mi kiviszünk titeket. Veletek mi történt?

-Valakinek nem volt elég, hogy majdnem megfulladt –rám nézett -, még rám is vetette magát, hogy igyak a véréből, mert egy emlékéből megtudta, hogy vissza tud változtatni, ha iszok két litert a véréből. Na, meg persze abban is reménykedtünk, hogy időben érkeztek. –fejezte be Armin a monológját.

-De ez, hogy lehet? A boszorkányok a világ legjobb gyógyítói, már rég rájöttek volna, ha a vámpírság gyógyítható lenne sötét angyal vérrel. –mindenki rám nézett. Már megint érzem azt a nyomasztó érzést, mint amikor el kellett mondanom sötét angyal vagyok, csak most az is rátett egy lapáttal, hogy mindenki úgy bámul, mintha vallatnának.

-Nem… sötét angyal.- a hangom eléggé erőtlen, de csak ennyire futja tőlem. –Félvér…

-Milyen félvér? –kérdezte Rosa. Tekintetemet a falra emeltem.

-Démoni… és angyali… -anélkül, hogy oda néznék is meg tudom állapítani milyen ábrázat ül az arcukon.

Azt hittem senki nem fog megszólalni, mikor Alexy, hála a jó égnek megszólalt.

-De te nem sötét angyal vagy? Ha nem akkor hogy? És…

-Szerintem halasszuk el ezt a beszélgetést, Lena nincs abban az állapotban, hogy túl sokat beszéljen. –Rosa szinte olvasott a gondolataimban.

*Írói, E/3 szemszög*

Semmit sem változott. –gondolta az igazgató nő. Még mindig olyan, mint az emlékeiben élő 16 éves lány, akit elraboltak 120 évvel ezelőtt. A lány valószínűleg nem ismerte fel, mondjuk nem csoda, vele ellentétben ő rengeteget változott ez alatt az idő alatt.

-Nem akartok esetleg mondani vagy csinálni valamit, ez kezd kicsit unalmas lenni. –mondta feszülten Amanda. Hol az előtte álló ősz hajú nőt, hol a mögötte álló Dimitry-t figyelte feszült tekintettel. Idegesítette a váratlan megjelenésük. Igazából csak az előtte álló nőé. Dimitry-ről jól tudta kicsoda, régebben ő segített Camille-éknek (Lena anyja) elrejtőzni és ő Mary, a vámpírok szellemének a férje.

Ezt mind tudja, viszont a nőt nem tudja hová rakni, ismerősnek tűnik, de fogalma sincsen, hogy honnan és ez dühíti.

Megunja várakozást, gyorsan Dimitry mögé kerül és egy hirtelen, fejre mért ütéssel a földre kényszeríti. Már azon van, hogy ezt megismételje az előtte álló nővel, mikor az megfordul és egy elhadart béklyózó varázslattal mozgás képtelenné teszi.

-Azt még elnézem neked, hogy nem ismersz fel, de az, hogy ennyire alábecsülöd a képességeimet már-már sértő. Pedig kettőnk közül te lennél az idősebb Amanda. –Amanda felkapja a fejét. Csak egy valaki tudhatja valójában milyen idős.

-Julie?

-Leesett? Rég találkoztunk, nővérem. –halvány mosoly jelent meg az arcán. –Velem ellentétben téged egyszerű volt felismerni.

-Te se vagy rossz kondiban, 134 helyett csak 80-nak nézel ki. –szerencséjére a hangja nem csuklott el. Nem akarta, hogy a húgának feltűnjön, de boldog volt, hogy újra láthatja. Miután sikerült megszökni-e azonnal hazament, de a szülei vámpírsága miatt kitagadták a nemes boszorkány családjukból. Akkor még azt hitte soha nem látja többé a húgát…

-Ezt bóknak veszem, és felírom a tőled kapott dolgok listájára, a diákjaim elrablása alá. –a mosoly eltűnt az arcáról.

-A diákjaid? Nem is tudtam, hogy tanár lettél.

-Igazából jelenleg igazgatónő vagyok, de én se tudtam, hogy hobbiból diákokat rabolsz.

-Neked is tudnod kell ki az a lány!

-Igen tudom.

-Akkor miért? Miért vetted fel az iskolába? Miért hagyod még életben? –fakadt ki Amanda.

-Hagyom, hogy helyre hozza a hibáidat…

Folytatás következik.....