39. rész

Boldog új évet!!!
Jó olvasást kívánok az év első részéhez. Remélem tetszeni fog!
 

*Lena szemszöge*

Mintha a semmiben lebegnék… semmit sem érzek…

A szemhéjamat nehéznek érzem, de legalább résnyire megpróbálom kinyitni a szemem.

Fehérség. Nem látok mást csak fehérséget.

Furcsa csiklandozó érzést éreztem a felső ajkamon, így odaemeltem tekintetemet.

Egy pillangó volt rajta. Elmosolyodtam a helyzet miatt.

A pillangó az apró mozzanat miatt elrepült és én automatikusan utána nyúltam.

Ekkor hirtelen valami cápafogsorral rendelkező lény egy milliméterrel a kezem előtt bekapta a pillangót.

A hirtelen sokkhatás miatt kinyitottam a szemem (, már a valóságban). Az ölembe görnyedve, zihálva kapkodtam levegő után és még mindig éreztem a meglepődés és a rémület keverékét.

-Hahaha… -hallottam meg a nevetést a fejem fölül. –Látnod kellett volna az arcodat! Hahaha… -fölnéztem és amint megpillantottam a vörös hajkoronát tudtam ki áll előttem.

-Jól szórakozol? –kérdeztem rekedten.

-Óóó… Remekül. Negyven éve nem mulattam ilyen jól. –szélesen mosolygott.

-Esetleg a nagy jókedved közepette elárulnád hol vagyok, vagy nem is tudom, talán azt, hogy miért vagyok itt?  

-Nem gondolod, hogy a helyzetedhez képest kissé túlságosan is pimasz vagy? Innen is látszik, hogy a Darkbloodok leszármazottja vagy.

-Mi? Én Lena Smith vagyok.

-Igen, de anyai ágról Darkblood. –mondta tudálékosan.

-Te ismerted a szüleimet?! –kérdeztem meglepődve.

-Nem csak őket…

-Ki vagy te? –kérdeztem, mire a mosolya vicsorgásra váltott át.

-Ki vagyok én? Az a boszorkány vagyok, akit a te családod rabolt el kísérleti alanynak! –felemelte a hangját –Nektek köszönhetem, hogy elszakítottak a húgomtól és vámpír lettem. Ezzel elvesztve a boszorkány erőmet. Csak ilyen nyomi álom manipulálásokra, meghasonlókra vagyok képes. –értetlen tekintetemet látva megnyugodott és hozzá tette. –A Darkblood az alvilág uralkodó családja.

-De ez… azt jelentené, hogy én… -rakosgattam össze az imént hallottakat.

-Úgy szórakoztatóbb, ha inkább megmutatom. –mondta majd hirtelen előttem termett és két oldalról megfogta a fejem. Próbáltam elhajolni, de túl erősen fogta. –A saját varázslataimat egyszerű megtörni, de azt nem állítom, hogy neked is egyszerű lesz. –mondta majd az ég felé fordította a fejemet, amibe azonnal belenyilallt a fájdalom.

Hangok és képek villantak át az agyamon, miközben a könnyeimmel küszködve próbáltam kiszabadítani a fejemet.

Fogalmam sincs mennyi ideig szenvedhettem, így csak annyira emlékszem, hogy volt az utolsó fájdalom löket volt a legerősebb és ezek után már fájdalom mentesen láthattam az egyik emlékemet.

Ez előtt csak beszélgetés foszlányokat és boldog pillanatok képét láttam, de ezúttal egy „teljes” emléket, ami valószínűleg annak a folytatása, amit ebédidőben láttam.

-Ez azt jelenti? –kérdezte a fekete hajú nő.

-Nem tudom… -mondta a fehér hajú férfi.

-Gyerekek, játszatok nyugodtan! Mi is mindjárt visszajövünk! –mondta a férfi, majd elindultak.

A két kislány egymásra nézett és bólintott, majd elindultak settenkedve a szüleik után.

Egy fa mögé bújva hallgatták miről beszélgetnek.

-Már egy elemet képes volt irányítani! Semmi és senki nem képes egyszerre kettőt, ő mégis… -mondta a nő elhaló hangon.

-Azt hittük démon, mikor kiderült róla, hogy tudja használni a tüzet, mivel te is azt tudod, de a démonok szárnyai már hatéves korukra előjönek. Viszont az angyalok szárnyai hatévesen jelennek meg. Ő ma lett hat és ma kezdte el idomítani a vizet. –mondta a férfi.

-Lehetséges, hogy tőlem örökölte a tűz idomítást, tőled pedig a vizet, de a többit csak egyikünktől? Így is nehéz rejtegetni őket…–kérdezte idegesen a nő.

-Nem tudom… -ennél tovább nem hallhattam, mivel a kicsi én és a másik lány, akiről már tudom, hogy a húgom elindultak visszafelé.

Egy trópusi szigeten vagy valami elhagyatott tenger parton lehettünk, mert a két lány leült a homokba és a hullámokat figyelte.

-Szerinted démon vagy angyal vagyok Elly? –kérdezte a kicsi én.

-Nem tudom…-felelte-…, de egy biztos különleges vagy. Te is hallottad! Senki sem tud két elemet rajtad kívül! Nem király? –mondta a kislány a kis én mellett a homokban, mire a kis én elmosolyodott és bólintott.

-Elly ide hívnád anyut és aput, légyszi?

-Miért? –kérdezte a kislány értetlenül. Először én se értettem, de amikor felnézett…azaz néztem megértettem. A szemei vörösen izzottak és egyre gyorsabban vette a levegőt.

A másik kislány elrohant és nem sokára a szüleinkkel tért vissza.

-Mi a baj Lena? –kérdezte aggódva az anyám.

-Fáj…

-Mi fáj?

-A hátam…-a szüleim összenéztek.

-Ez azt jelenti, hogy a szárnyaid elő szeretnének jönni. Csukd be a szemed és lazulj el, engedd, hogy elő jöjjenek. –mondta az apám, majd felnéztem rájuk. Ők csodálkozva figyelték a vörös szemeimet, de nem hagytam rá nekik túl sok időt, mivel engedelmesen behunytam a szemeimet.

Mire újra kinyitottam már az éjfekete szárnyak a hátamon voltak. Csodálkozva figyeltem őket és forogtam körbe-körbe, majd a szüleimhez fordultam.

-Most akkor mi vagyok? –kérdeztem.

-Angyal… és démon. –felelték majdnem egyszerre.

Folytatás következik.....