Összegezzük mi történt ma: Arminnal együtt jöttünk suliba,
megakartam ölni Ambert, de Armin kirángatott és most épp az udvaron
csókolózunk, miután kimondta, hogy szeret.
Ha úgy nézzük ez olyan, mint egy tündérmese, azzal a
különbséggel, hogy én nem hercegnő, hanem egy bukott angyal vagyok, Armin pedig
nem herceg, hanem egy vámpír szörnyvadász, akinek mellesleg végeznie kellene
velem.
-Ez akkor most azt jelenti…? –kérdeztem, miután ajkaink
eltávolodtak egy mástól.
-Azt, hogy viszonzom az érzéseidet. –mosolyra húztam a számat.
-És akkor vehetem úgy, hogy…?
-Veheted úgy, hogy járunk.
–még szélesebb mosolyra húztam a számat.
-Hé! Engem meg se kérdezel? –kérdeztem pimaszan.
-Miért netalántán nemet mondanál? –kérdezte ő is pimasz mosollyal.
-Soha nem
tudhatod.
-Akkor miért vagy még mindig itt?
-Jobb, mint a matekóra. –miután ezt kimondtam ismét magához
húzott.
-Kifejezetten jobb, mint a matekóra. –mondta miután
eltávolodtunk egymástól.
Egy kis beszélgetés után eldöntöttük, hogy elindulunk haza.
Eltelt egy hónap. Még mindig Arminéknál lakom és szerencsére még
senki nem hozakodott elő a „Még mindig nem javították meg a fűtést nálatok?”
kérdéssel. Armin mindennap iszik egy keveset a véremből. Nehéz volt rászokatni,
de egy idő után fanyalogva, de megszokta.
Éppen a házimat írtam, mikor valami furát vettem észre.
Azt, hogy közben elbambultam és kitudja mennyi ideig Armin vörös
szemeire gondoltam. Arra, ahogy az a vörös, vérre éhező szempár lágyan hívogat…
Mikor magamhoz tértem kissé megijedtem, ez előtt még soha nem
fordult elő eddig.
Betudtam a fáradtságnak és tovább írtam a házimat.
Másnap minden a megszokott kerékvágásban ment.
Délután Arminnal indultam haza, mikor hirtelen szembe fordult
velem. Szemei vörösen izzottak, amikor a tekintetünk találkozott minden
végtagom elernyedt és én elvesztem a szemeiben.
A nyakamhoz hajolt, de ez úttal szinte egy szemernyi fájdalmat
sem éreztem. Az elmúlt időben már észre vettem, hogy nem fájnak annyira a
harapásai, de ez most más. Ezúttal mintha kissé kellemes is lenne.
Miután eltávolodott a nyakamtól kellett egy pár pillanat, hogy
összeszedjem magamat, de látszólag észre se vette. Begyógyította a
harapásnyomot, majd mentünk tovább, mintha misem történt volna.
Nem szóltam neki erről furcsa „dologról”, amit észre vettem, úgy
voltam vele jobb, ha előtte utána járok.
Ezért munka után elhatároztam, hogy elmegyek a könyvtárba.
A tankönyvben semmi ilyesmiről nem volt szó, szóval utolsó
mentváram az a könyvtári könyv volt, amit mai napig nem értek, hogy találtam
meg.
A könyvtár nem változott semmit azóta mióta utoljára ott jártam.
Gyorsan megkerestem azt a helyet, ahol legutóbb a könyv volt.
Szerencsére ott volt, így leültem a legközelebbi asztalhoz és
kinyitottam a könyvet a vámpíroknál.
Negyedóra hosszas olvasás után találtam valamit.
„…Igaz, hogy a vámpírok által egyszer megharapott áldozatoknak
engedelmeskedniük kell a támadójuk mindenegyes szavának a vámpírméreg teljes
kiürülésének (72 óra) idejéig. Viszont ezt egy újabb harapással meglehet
hosszabbítani. Van egy nagyon ritka eset, melynek következtében, hogyha egy
áldozatot hosszabb távon mindenegyes nap megharapnak az „szolgává” válik. Azaz
kényszert érez arra, hogy a vámírt saját vérével táplálhassa. A különbség a „szolga”
és a simán csak irányított áldozat között az, hogy a simán irányítottak csak
bizonyos parancsoknak engedelmeskednek, de a „szolgák” teljes mértékben a
vámpír által irányított bábokká válnak, parancs nélkül is megteszik, amit a
gazdájuk megkövetel…”
Úgy döntöttem egyelőre erről nem szólok Arminnak. Nehéz volt
rávenni, hogy ne kínozza magát azzal, hogy megpróbálja hanyagolni a vérivást,
ha ezt megtudná megint visszaesne.
Folytatás következik.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése