31. rész

A szobában az egyetlen fényforrás a függönyön át beszűrődő halvány napfény volt. Éppen a villanykapcsolót kerestem, mikor egy erős kar hátulról megragadott és a derekamnál fogva magához húzott. Másik kezét pedig a számra tapasztotta és azzal a mozdulattal jobbra tolta a fejemet. A hajam lecsúszott a nyakamról, ezzel szabadon hagyva azt. A kezek tulajdonosa fejét a nyakamra hajtotta és egy vonalban végig nyalta azt, majd a következő pillanatban két pontban éles fájdalom hasított a nyakamba. Ez mind két másod perc leforgása alatt történt, így eddig nem nagyon tudtam reagálni, de most hirtelen felvillan bennem a felismerés szikrája, kétségbe esetten próbálok szabadulni a szorításból persze sikertelenül. Próbálok ordítani, sikítani, segítségért kiabálni, de a keze szorítása elnyomta a hangomat.

Ráeszméltem, hogy tehetetlen vagyok. Elernyedtem a szorításban, lábaim reszketve csuklottak össze alattam. Nem volt felkészülve rá, hogy az én súlyomat is megtartsa, így hátra estünk, valószínűleg az ágyra, mivel éreztem, ahogy a rugó besüpped a súlyunk alatt.

Szemfogait kihúzta a nyakamból és ezzel egy időben a szorítása is lazult. Gyorsan összeszedtem magamat, felálltam és megindultam az ajtó felé, de nem voltam elég gyors, így a karomnál fogva visszarántott.

A következő pillanatban már az ágyon voltam és fölöttem két térdén és kezén támaszkodva a támadóm, akinek már láthattam az arcát. Armin!? De az nem lehet!? Alaposan átvizslattam az arcát még egyszer. (Már amennyire ebben a félhomályban lehet.) Minden stimmelt, persze kivéve a vörösen izzó szempárt, amelyről már jó pár másodperce nem bírom levenni a tekintetem. Éppen megszólalni készültem, mikor megelőzött.

-Ne mondj semmit! –mondta, vörös szemei mintha megigézték volna az enyéimet. A szám akaratom ellenére becsukódott és akár, hogy is erőlködtem nem tudtam meg szólalni.

Visszahajolt a nyakamhoz és egy másik ponton újra belemélyesztette a fogait. Próbáltam ellökni magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy szemfogait még erőteljesebben, még mélyebbre tolta a nyakamban.

*Armin szemszög*

Miért nem bírt kint maradni? Futott át az agyamon a kérdés. Nem bírtam tovább türtőztetni magamat.

Vérének ínycsiklandozó íze árasztotta el a számat kétségtelen, hogy az ő vére volt abban a tasakban, amit a vámpír lánytól kaptam, de ez még is másabb még annál is édesebb, frissebb.

A külvilág megszűnt körülöttem és csak az ő vérének az íze maradt.

Egy végtelennek tűnő pillanatra elszakadok a nyakától, mire ő kapva az alkalmon menekülni próbál, de elkapom a karját és visszarántom. Felismerés villan át az arcán, felismert. Pármásodperc múlva kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de megigézem, így csendben marad.

Szinte fel sem fogom mit csinálok,csak az érdekel, hogy tovább érezhessem vérének mámorító ízét.

Egy idő után persze rá jövök mit művelek, de akkor sem bírok leállni.

Körülbelül egy perc múlva váratlan dolog történik: Lena két karjával átölel és fejét a fülemhez fordítja (, biztos fájhat neki, mivel a nyaka remeg közben) és azt súgja bele:

-Nem lesz..semmi…baj… -rekedt a hangja, de a szavai épp kivehetőek. Hogyan bírhat beszélni? Én nem…?

A gyomromban és a torkomban érzett éhség eltűnt, így már csak rajtam múlik, vissza tudom e fogni magam.

Sikerül, kihúzom a fogaimat a nyakából és eltávolodok. Mikor sikerül felkönyökölnöm, kinyitom a szemem és lenézek rá.

Bíztatóan mosolyog. Tekintetem a nyakán éktelenkedő két sebhelyre téved, ekkor veszem csak észre, hogy könnyeim patakokban folynak.

*Lena szemszöge*

A fejemben megválaszolatlan kérdések cikáznak és pluszban még ott van a nyakamban lüktető égető fájdalom, ami az érzékszerveimmel és velem együtt egyre tompul.

Már-már szinte elvesztem a milliónyi kérdésben mikor egyszer csak valami hideg folyadék gördült le a nyakamon. Sírok? Nem, nem én. Armin.

Ekkor hirtelen a kérdések elhalványulnak, és rájövök, mit kell tennem.

Armin is fél és az nem segít, ha én is csak pánikolok. Nem rég történhetett vele valami szörnyű és senki sem segített neki.

Csak arra van szüksége, hogy valaki meghallgassa.

Átölelem és minden erőmet összeszedve füléhez emelem a fejem fittyet hányva a fájdalomnak és belesúgom, a legjobbat, ami az eszembe jut.

- Nem lesz..semmi…baj…

Pár másodperc múlva felemeli a fejét a nyakamból és kinyitja a már újra gyönyörű, tengerkék szemeit, amelyekből patakoznak a könnyek.

Bíztatóan rá mosolygok, ő pedig csak néz tovább. Egyszer csak felemeli a balkezét és a nyakamon lévő sebhez érinti.

Halkan felnyögök. Reménykedem benne, hogy hátha nem hallotta meg, de meghallotta.

-Én… Sajnálom… Nem akartam… -nem hagyom tovább beszélni erősen magamhoz szorítom és hagyom, hogy kisírja magát. 

Folytatás következik.....