27. rész

Még most is alig hiszem el, hogy Armin tényleg felkért.

Azóta mondjuk két hét telt el… azaz ezen a héten, szombaton lesz a bál. A lányokkal megegyeztünk, hogy Rosanál készülődünk és a srácok is oda jönnek értünk. A ruhákat nem együtt vettük meg, így legalább meglepetés lesz.

Itt egy kép a ruhámról:

Az első órám tesi volt, de legalább most csak játszottunk és kihagytuk a szenv… azaz futást.

Óra után Viola jött oda hozzám az öltözőben.

-Figyi, nem baj, ha most most nem várlak meg? –kérdezte.

-Nem, menj nyugodtan. –mondtam.

-Köszi.  

Éppen a pólómat vettem volna át, mikor zajt hallottam a zuhanyzók felől. Elmentem megnézni van e ott valaki, de senkit sem láttam. (Egyébként azért vagyok egyedül az öltözőben, mert Amberéknek megkérdőjlezhetően igazi tesi felmentésük van, a többiek pedig vagy betegek, vagy a tipikus „öt másodperc alatt átöltözöm” fajták.)

Mivel senkit sem találtam elindultam vissza az öltöző szekrényhez. Ki akartam venni a pólómat, hogy felvehessem, de nem volt semmi a szekrényemben… Megnéztem a mellette lévő szekrényeket, nem e rossz szekrényt néztem, de nem találtam semmit.

Vázolom a helyzetet: a cuccaimat ellopták, valószínűleg Amber vagy a barátnői és én itt állok sportcipőben, rövidnadrágban és sport melltartóban.

Jó, lehet nyáron ez a szerelés még elmenne, de most február van és ahhoz képest is rohadt hideg.

Már öt perce álltam egy helyben, azon voltam, hogy ne kapjak dührohamot és ne kezdjek el őrjöngeni, mint egy elmebeteg. Most legfeljebb annyit tehetek, hogy meg várom a következő osztályt és kölcsön kérek valamit tőlük.

Ezen elmélkedtem, mikor az ajtó kinyitódott és Kentin lépett be rajta.

-Ken?! –akadtam ki. Egy részről örültem annak, hogy itt van, de kicsit zavarban is voltam amiatt, hogy sport melltartó van rajtam. (Tudom, vannak, akik csak így simán is hordják, de én nem tartozom közéjük.)

-Lena?! Mit keresel itt? Már becsöngettek.

-Lenyúlták a ruháimat, valószínűleg Amberék. És te mit keresel a LÁNY öltözőben? –kérdeztem jól megnyomva a lány szót. Látszott rajta, hogy most tudatosult benne, hogy rövidnadrág és sport melltartó van rajtam.

-Ööö… Tessék itt az ingem lehet nem segít sokat, de ez is valami. –mondta elpirulva, miközben odanyújtotta nekem az ingét.

-Kösz. –mondtam, miközben felvettem a ruhaneműt – Még nem válaszoltál a kérdésemre.

-Ja, az igazgatónő megkért… nem, nem ez a megfelelő szó… rám parancsolt, hogy keressem meg a kutyáját, különben 1 hónapon át minden nap nekem kell felsúrolnom a gimi folyosóit.

-Értem, szóval ez történt. –feleltem bólogatva.

-Ezért bocsi, hogy benyitottam csak azt hittem mindenki órán van.

-Nem baj. Legalább nem kellett 45 percen át itt ülnöm pattanásig feszült idegekkel.

-Hé, van egy ötletem. Miért nem jössz velem kutyát hajkurászni? Az igazgatónő azt mondta kihagyhatom az órákat csak találjam meg és, ha megvan haza mehetünk. Na, benne vagy? –kérdezte mosollyal az arcán.

-Benne hát. Találjuk meg gyorsan és húzzunk haza. –egyeztem bele. Ez az nincs suli.   

Már fél órája keressük a nyü… elragadó kutyuskát. 20 perce ketté váltunk, hátha úgy hamarabb megtaláljuk, na ez eddig nem jött össze… éppen a folyosón fordulta volna be, mikor egy hang szólalt meg a hátam mögött.

-Kisasszony, mit keres maga itt, nem órán lenne a helye?! –az első benyomás miszerint az igazgatónő egy kedves idős nőszemély most tört darabokra bennem.

-Tudja Ken megkért, hogy segítsek megkeresni a kutyáját. –feleltem.

-Miért? Ő egyedül nem képes rá? –kérdezte felháborodva.

-De. Csak… több szem többet lát alapon, így hamarabb megtaláljuk. Maga is annak örül, hogyha minél hamarabb visszakaphatja a kutyáját. Igaz? –kérdeztem. Ajj… Menny bele…

-Igaz. Ez a jó hozzá állás, de most induljon, keresse meg az én kis Totómat. –felelte. Ez az túléltem…

Folytattam a továbbra is szuper sikeres küldetést. Zombi módjára jártam a folyosókat, mikor egy árny suhant el a lábaimnál, rögtön utána ide ért Ken is.

-Ez az a kutya. Siessünk. –mondta.

-Ez most komoly? Így az életbe nem érjük utol. –mondtam felháborodva.

-De, mert van egy tervem bekerítjük. Azt, hogy hogyan mindjárt meglátod. –miközben beszélt kicsöngettek. Éppen rá kérdeztem volna, hogyan mikor az ölébe kapott és villám gyorsan futni kezdett velem. Annyira volt csak időm, hogy gyorsan átkaroljam a nyakát nehogy leessek.

Olyan gyorsan futott, ahogyan még senkit sem láttam futni. Mivel kicsengettek egy pár diák már a folyosón volt, szóval egy pár meglepődött arccal is szembe találhattam magam, ha oldalra fordultam. Önkéntelenül is röhögni kezdtem a helyzeten.

(Tudom, hogy Kentinen itt rajta van az ing, Lenán meg teljesen más van, de ennyire még nem tudok jól szerkeszteni, hogy ezt át szerkesszem.)

Mire feleszméltem Ken már lerakott és azt mondta kapjam el a mozgó lábtörlőt, mikor vissza kergeti. Én bólintottam, majd már ott sem volt.

Egy perc sem telt bele, máris futott vissza felé a kis Totó, akit szerintem át kéne nevezni Villámra. Nem hagyhatom, hogy el fusson mellettem. Megpróbáltam oldalra szorítani, hogy egyszerű legyen elkapni. A fal és én közöttem próbált kicsusszanni, mikor utána nyúltam és elkaptam. Gyorsan a mellkasamhoz szorítottam, nehogy kiugorjon a kezemből.

-Láttom elkaptad. –jegyezte meg Ken, aki fogalmam sincs mióta állt mellettem.

-Ja, hogy a jó életbe tudsz ilyen gyorsan futni?

-Vérfarkas gyorsaság. –felelte, én pedig bólintottam.

-Na, adjuk vissza az igazgatónőnek mielőtt megszökik. –mondtam majd megindultunk a tanári felé.

A tanáriban nagy volt a nyüzsgés, de végül nem kellett keresgélnünk az igazgatónőt, mert ő talált meg minket.

-Jaj, Totókám. –mondta, majd szabályosan kitépte a kezemből a kutyáját. –Köszönöm önöknek, ahogy mondtam haza mehetnek, a tanítási órák vége előtt, szóval menjenek. –bökte gyorsan oda nekünk, majd kezében a „Totókájával” elviharzott.

-Végre szabadság! –mondtam a folyosón nyújtózkodás közben.

-Lena? Kentin? Ti vagytok? –kérdezte egy hang mellettünk. Viola volt, Armin, Rosa és Alexy kíséretében.

-Sziasztok! –feleltem, majd utánam Ken is köszönt.

-Veletek meg mi történt? Miért nem voltatok órán? És Lena mi ez a szerelés? –tette felkérdéseit Rosa.

-Ööö… Röviden Amberék lenyúlták a ruháimat, de akkor megjelent Ken aki kölcsön adta az ingét és elmondta, hogy az igazgatónő kutyáját keresi. Én segítettem neki keresni és nem rég meg is találtuk, aztán vissza vittük az igazgatónőnek, aki cserébe azt mondta, hogy most haza mehetünk. –mondtam el tömören mi történt.

-Óóó… Ezek szerint ti voltatok a száguldó páros. Az egész suli rólatok beszél. –közelte Rosa. Száguldó páros?! Mondjuk régen szerencsétlenek voltunk… ez valamivel jobb.

Elköszöntünk mindenkitől, kivettük a cuccunkat a szekrényeinkből és indultunk haza felé.

  

Folytatás következik.....