24. rész

Ma szombat van, tehát holnap után hétfő. Iskola helyett én akkor is pótolni fogok..., muszáj behoznom a lemaradást január végéig, különben évet kell ismételnem.

Egész jól haladtunk ahhoz képest mennyit értetlenkedtem. Szegény Nathaniel teljesen kikészült. Armin egész idő alatt ott ült mellettem és figyelt, néha-néha segítetett Natnek magyarázni.

Fél háromkor elindultam a munkahelyemre. (Persze tanulás közben tartottunk egy ebédszünetet.) Mikor odaértem Misaki egy „Lenaaaaaaaaaaaaa…!” kiáltással és egy öleléssel fogadott. (Még nem nagyon jellemeztem Misakit és Rint. Szóval ezt most megteszem.

Amit Misakiról tudni kell: Festett, kék haja és Arminétól két árnyalattal világosabb, tengerkék szeme van. Mindig mosolyog és még nálam is optimistább. Szeret gyerekesen viselkedni és imádja a cuki dolgokat.

Amit Rinről tudni kell: Festett, világos rózsaszín haja és rózsaszín szemei vannak. Általában semleges, póker arcot vág (én még nem láttam mosolyogni). Mindig megjátssza a bunkó, „nem érdekel” csajt, de valójában jófej.)   

-Megfulladok. –mondtam, majd elengedett és hátra húzott, ahol Rin meglepett pillantásával találtam szemben magam.

-Rin nézd ki van itt! –szólalt meg Misaki ujjongva. Rin arca egy pillanat alatt visszaváltott érzelem mentesre.

-Csak hogy visszajöttél. –mondta sértődötten. –Mit képzelsz tudod mennyire aggódtunk…az az agódott érted Misaki? Legközelebb ne merészelj köszönés nélkül lelépni!

-Rendben. Bocsánat, hogy aggódnotok kellet. Több ilyen nem lesz. –feleltem mosolyogva, mire Misaki viszonozta a mosolyomat. Rin pedig szemét forgatva oldalra nézett…mintha…mosolyogna…

Ezek után bementünk a főnökhöz aki szerencsére nem rúgott ki a három hónap kihagyás miatt, azt mondta holnap már is munkába állhatok. Viszont végig kellett hallgatnom egy hosszú fejmosást, a lányokkal együtt.

(Igen kissé magasabbak)

Miután a főnök végzett elköszöntem a lányoktól és hazafelé vettem az irányt… azaz vettem volna, mert egy váratlan személlyel találtam szemben magam.

-Armin?!

-Szia, tudod arra gondoltam… vagyis gondolkodtam miben tudnék segíteni neked és akkor eszembe jutott egy jó ötlet.

-És mi lenne ez a jó ötlet? –kérdeztem kíváncsian.

-Gyere utánam és megtudod! –mondta majd elindult. 5 perc múlva a sulinál lyukadtunk ki. A suli?! -gondoltam magamban. Végül bementünk a tornaterembe ahol különféle fegyverek és céltáblák voltak ki pakolva.

-Szóval arra jutottam segítek neked edzeni, hogy megtudd magadat védeni. –mondta mire ujjongásban törtem ki.

-Köszi! Köszi! Köszi!... –mondtam mire ő csak mosolygott.

-Oké! Oké, de kezdjük el, mert ránk esteledik. –mondta, majd a kezembe nyomott egy íjat ezzel jelezve, hogy lőjek vele. Én pedig a egyből ráraktam a nyilat, meghúztam az íjat és lőttem.

Szokásomhoz híven teli találatom volt. Miután az ezt követő lövéseim is hasonlóan sikerültek Armin úgy döntött megtanít nekem egy „lelki fegyver támadás” -t.

-Tudod egyes harcosok képesek saját erejükből megidézni fegyvereket. Erre te is képes lehetsz. Az egésznek az a lényege, hogy a lélekenergiádat a balkarodba kell irányítanod és közben egy íjra kell gondolnod. Mivel képes vagy tüzet idézni ez a része nem lesz nehéz, de innen jön a neheze a nyilat nem bele kell raknod, hanem az íjból kell elő húznod, ha sikerül is elő húznod nem biztos, hogy túl erős lesz. El kell találnod mennyi lélekenergia elegendő egy lövéshez. Ha túl keveset használsz félúton eltűnik a nyilad, ha túl sokat akkor akár harcképtelené is válhatsz. –mondta Armin. Ez érdekesen hangzik. Megpróbálom. Lehunytam a szemem. Felemeltem a balkezemet ész elképzeltem, hogy az összes lélekenergiám a balkaromba áramlik. Elképzeltem egy íjat, majd mikor kinyitottam a szemem már a kezemben tartottam. Mikor megpróbáltam előhúzni a nyilat éreztem a lélek energiámat, éreztem, hogy csökkentenem kell, ha csak nem akarom letarolni a fél tornatermet. Mikor úgy éreztem pontosan elég a lélekenergia kihúztam a nyilat, céloztam és lőttem. Nem is én lennék, ha nem lett volna teli találat. Armin elképedve állt mellettem, miközben a nyíl eltűnt a táblából. Még párszor lőttem, persze változatlan pontossággal, majd Armin megszólalt.

-Vannak olyan emberek akik évekig tanulják ezt a technikát, te pedig fogod magad és két perc alatt megcsinálod?! Pfu… Ez oltári ezek szerint te pontosan érzed a lélek energiádat? –kérdezte Armin meglepődve.

-Igen. Néha mikor nagyon koncentrálok még másokét is képes vagyok érzékelni. –mondtam mosolyogva.

-Ez nagy előny számodra, mivel erre csak nagyon kevesek képesek. –mondta, egy kicsit gondolkodott majd újra megszólalt –Rendben legközelebb a kardot tanuljuk, meg használni és, hogy hogyan kell elő hívni a lélek kardod, de most térjünk át a lőfegyverekre. -Először egy kispisztolyt nyomott a kezembe, majd elmesélt mindent, amit a lőfegyverekről tudnom kell. Pl.: Azt, hogy gondolnom kell a fegyver visszarúgására is nem csak a lövésre.

Miután befejezte a magyarázást lőhettem. 

Sajnos ez nem ment olyan jól, mint az íjazás, mivel a tábla szélét is alig súrolta a golyó. (De nem fúródott bele a falba, mivel ahogy Armin mondta „eltűnő” töltény van benne. A leadott lövést követő második másodpercben eltűnik.)

Végül Armin megunta a bénázásomat és segített. Odalépett mellém és megigazította a fegyvert a kezemben.

-Ha úgy jobban megy, próbálj meg két kézzel célozni. –javasolta, majd az utasítását felemeltem a másik kezemet is és céloztam, de a lövés ismét nagy ívben el kerülte a táblát. –Várj, segítek! –mondta majd mögém lépett, kezét a kezemre tette és úgy emelte fel a fegyvert lövő pozícióba. Teljesen zavarba jöttem, úgy éreztem ég az arcom, remélem ő nem vette észre. –Megmutatom hogyan kell célozni. –mondta, majd célzott és lőtt. Természetesen a tábla közepét találta el. Ez után még párszor megmutatta, hogy kell és magyarázott is valamit, de elég nehéz volt úgy figyelni, hogy éreztem a leheletét a nyakamon miközben beszélt. Plusz arra is koncentrálnom kellett, hogy ne legyen rákvörös a fejem.

Mikor kezdett sötétedni felajánlotta, hogy hazakísér, de én közöltem vele, hogy még meg kell vennem ezt-azt, szóval nyugodtan menjen. Ő viszont azt mondta, nem hagy ilyen későn egyedül az utcán. Sokat beszélgettünk, még Andy is szóba került.

-És Andy tudja már, hogy élek? –kérdeztem.

-Szerintem nem, de azóta nem is keresett, szóval semmiben sem lehetek biztos. –mondta lehajtott fejjel szomorúan. Nem túl jó érzés, hogy így látom…

-Egyébként hogy van Alica? –váltottam témát gyorsan.

A lakásom ajtajánál elköszöntünk egymástól, kipakoltam a cuccokat, amiket vettem, lezuhanyoztam, fogat mostam és húztam aludni.

Folytatás következik.....