23. rész

Miután minden eltűnt forogni kezdett velem a világ, a kezemet mellyel könnyeimet töröltem le homályosulni kezdett előttem. Lehunytam a szemem. Olyan, mintha visszaszédültem volna a testembe, mert mikor újra kinyitottam a szemeimet már a barátaim ültek körülöttem.

-Felébredt! –ujjongott, majd elkomolyodott az arca. –Mi történt? –csak ekkor vettem észre, hogy még mindig könnyek áztatják az arcomat. Ez azt jelenti, hogy miután legyőztem Katet a lelkem visszalépett a testembe. Vajon hallották azt is amit Katenek mondtam búcsúzóul?!

-Ó… Semmi-semmi … Az a lényeg, hogy én nyertem. –mondom mosolyt erőltetve az arcomra, miközben könnyeimmel küszködve próbáltam letörölni a könnycseppeket. Nem kell, hogy tudják mi történt Katetel, ez nekik egy boldog pillanat és nem fogom elrontani.

-Azért legközelebb szólhatnál, ha élet-halál harcot szeretnél vívni! Igaz Armin azt mondta állj ki magadért, de ez azért merész húzás volt. –mondta szigorúan Castiel.

-Másképpen hogyan a francba szereztem volna vissza a testemet? –kérdezem pimasz mosollyal az arcomon. Cas válaszképpen csak megcsípte az orromat. A többiekkel is elbeszélgettem, kivéve Arminnal aki szótlanul bámult a sarokban. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét, még akkor sem mikor tekintetünk találkozott. Bár végig mosolyogtam, olyan, mint ha Armin mégis észre vette volna a szomorúságot a szememben. Hamarosan elindultunk, Armin és Alexy azt mondták hazakísérnek, így ők is jöttek velünk. Alica otthon maradt, mert késő van és eléggé elfáradt. A park bejáratánál mindenki elindul másfelé és hirtelen Alexynek is eszébe jutott, hogy még tejet kell vennie az a boltban, mert különben Alica holnap nem tud müzlit enni. Így kettesben maradtunk Arminnal. Beállt köztünk a csend, amelyet a park közepéhez érve én törtem meg.

-Egyébként hogyhogy még mindig megvan a lakásom, hónapokig nem fizettem lakbért?

-Összedobtuk a pénzt a többiekkel és kifizettük helyetted. Mindenkinek azt mondtuk, hogy sürgősen egy régi baráthoz kellett menned. Ja, igen és majdnem mindenből pótvizsgát kell írnod. Mindjárt itt a fél év és neked kimaradt három hónap. –felelte.

-Pfú…Köszönöm nektek, legalább nem kell új lakást keresnem. –mondom széles művigyort erőltetve magamra.

-Csak nekik köszönd! Nekem ne! Az én hibám, hogy ebbe a helyzetbe kerültél. –mondta fejét felőlem elfordítva.

-Semmi baj. Tudom mennyire elvoltál keseredve a szüleid miatt, még emlékszem rád 8 évvel ez előttről. ( Félig magamnál voltam mikor kikérdeztek. ) Amúgy is te hoztál ki szóval már helyre hoztad a hibát. –mondtam mosolyogva, miközben próbáltam megfogni a kezét, de eltolt magától.

-Ne kezdd megint! Semmi sincs helyre hozva! Túl sokat szenvedtél miattam! –mondta ingerülten.

-Ar… -válaszoltam volna, de közbe szólt.

-Ne próbálj kimenteni, ez az én hibám ezt te is tudod. Ne játszd meg magad legyél mérges vagy csinálj, amit akarsz, csak ezt ne. –jól van, ha ezt akarja meg kapja.

-Jól van oké, ha ennyire ezt akarod. Rohadtul nem volt kellemes, hogy miután legyőztél még testvéred szadista kihallgató módszereit is el kellet viselnem. Tudod milyen, ha vagy 40-szer gyomorszájba rúgnak, majd egyesével elkezdik kitépdesni a tollaidat?! Aztán jöttek a nyüves hallucinációk… Hé! Figyelsz te rám? –kérdeztem ordítva, majd egy határozott mozdulattal magam felé fordítottam. –Na, had folytassam.  Szóval jöttek a hallucinációk, már azt hittem nem bírom, de aztán jöttél te és minden tisztább lett. Nem örültem neki, hogy kimentél, de az az ölelés új erőt adott nekem, még akkor is te nyugtattál meg mikor Andy belém nyomta azt a tűt. Azt a fogadást is azért kötöttem, mert nem tudok nem bízni benned, mert szeretlek! –mondtam, majd olyan erősen, ahogyan csak bírtam pofon csaptam. Olyan erősen, hogy még a nyoma is ott maradt. –Elviselhetetlenül fájt, mikor azt mondtad, hogy utálsz. Az egy dolog, hogy Kate át vette felettem az irányítást, de én megbíztam benned és te csalódást okoztál. Az egészben az a vicc, hogy a három hónap alatt még ezt is képes voltam megbocsátani! –csak meredt rám fásult tekintetével, megmozdítottam a kezem, mire ő becsukta a szemeit, nyilván arra készült, hogy megütöm, de e helyett közelebb léptem hozzá és átöleltem. –Próbáltam megérteni az érzéseidet, másik nézőpontból tekinteni az eseményekre és arra jutottam, hogy nyugodtan utálhatsz, de tudnod kell, hogy én szeretlek és, ha meggondolod magad én mindig ott leszek és mindig szeretni foglak! Nem kell, hogy a szerelmemet viszonozd, de ha nincs ellenedre lehetünk barátok. –folytattam még mindig őt ölelve, miközben könnycseppek gördültek le az arcomon. Érzem, hogy ő is sír.

-Ne hülyéskedj! Persze, hogy barátok vagyunk, csak nem tudtam hogyan kérjek bocsánatot. Sajnálom…bocsánat! Ígérem jóvá teszem a hibámat! –mondta, majd viszonozta az ölelésemet.

(Igen, újra barna a hajam.)

Egy ideig így maradtunk, azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Később újra a lakásom felé vettük az irányt.

Armin egészen a lakásom ajtajáig elkísért.

-Nem, csak mirelit kaja volt itthon, szóval nincs probléma. -az ölelkezésünk vége óta folyamatosan beszélgettünk. Éppen afelől érdeklődött, hogy volt e itthon valami romlandó.

-Rendben akkor holnap korrepetáláson találkozunk. -Armin is megpróbál segíteni, annak ellenére, hogy az órák nagy részét videojátékozással tölti. -Akkor szia! -köszönt el Armin, majd én is elbúcsúztam. Megvetettem magamnak az ágyamat, lezuhanyoztam és már mentem is aludni. ( A fogmosásnak az volt az egyetlen akadálya, hogy a fogkrémem enyhén "megkövesedett". )

Folytatás következik.....