22. rész

Január nyolcadika van. Már három hónapja Katenél van a testem. Jól kijövünk: sokat beszélünk és nevetünk, habár elég könnyedén felmegy nála a pumpa.  Múltkor összeverekedett két sráccal, mert leszólták a pulcsiját.

Éppen tovább akartunk (akart) állni a következő városba, amikor rendőrök fogtak el minket (őt). Azt mondták többszörös testi sértés miatt.

Kate próbálta kidumálni magát, de személyi- és diákigazolvány nélkül nem sokra ment. Végül egy cellában kötöttünk ki.

-Figyelj! Te jobban értesz az ilyesmihez és régen voltál a testedben, szóval kicsit átengedem a helyet. –mondta, majd a következő pillanatban már a testemben voltam. Érdekes volt, mert már elszoktam attól, hogy érzem a dolgokat: a hideget, a meleget, stb.

-Most mégis mit kéne tennem? Az egy dolog, hogy visszaengedtél, de ettől még nem oldódik meg a problémánk. –suttogtam magam elé.

-Valahogy…-nem tudta befejezni, mert egy rendőr érkezett a cellához és kinyitotta az ajtaját.

-Elmehet. -mondta, majd kérdés nélkül elindultam a cellából. Nem érdekelt hogyan az volt a lényeg, hogy kiengedtek. Nem tudom Kate meddig engedi, hogy a testemben legyek szóval kihasználom a lehetőséget. Már kint voltam a főbejáraton, mikor valaki elkapta a karomat és magához rántott. Egy tűszúrást éreztem az alkaromban, amitől az egész karom azonnal zsibbadni kezdett. Amint kihúzta a tűt a karomból elkezdett egy kocsi felé noszogatni, ami sajnos közel volt, így a következő pillanatban már a kocsiban voltam.

-Rég találkoztunk. -mondta az ismerős hang. Az nem lehet?! A visszapillantó tükör felé fordítottam a tekintetem és megláttam az arcát.

-A-aarmin?! -csak ennyit tudtam mondani, mert a köverkező pillanatban már a testemen kívül voltam.     

-Mit akarsz? –kérdezte Kate.

-Lenát vissza. -felete Armin határozottan.

-Tényleg? A múltkor még utáltad. –mondta Kate gúnyos mosollyal az arcán. Armin nem felelt csak nézett maga elé bosszúsan. Kate szemei pedig szépen lassan lecsukódtak. Örülök annak, hogy Armin itt van, és újra láthatom a barátaimat, de mi lesz így Katetel? Nem akarom, hogy szomorú legyen. Megint…

Miközben ezen gondolkodtam megérkeztünk Arminékhoz, ahol a többiek már várták az érkezését, így azonnal megrohamozták az autót.

-Na, sikerült? Ott volt? –kérdezi Rosa izgatottan, amire Armin csak bólint és elmosolyodik. Majd fogja a testem, ki veszi az autóból, beviszi a nappaliba és lefekteti a szőnyegre.

-Innentől te jössz Rosa. –mondta Armin.

-Vettem. –felelte Rosa miközben egy csomag sót vett elő a szekrényből. Majd leült a testem mellé és mormolni kezdett valamit mély érdekes hangon, miközben sóval félkörívben körbe szórta a fejem körül. Enyhén fájni kezdett a fejem, majd eltűnt előlem a világ, hirtelen érezni kezdtem a levegőt a tüdőmben és Rosa parfümjének az illatát. Kinyitottam a szemem és megpillantottam Rosaékat.

-Hello! –köszöntem miközben felültem.

-Jaj, Lena! –ölelt át Rosa és a többiek is (Armin kivételével) követték a példáját.  

-Megfulladok. –mondtam rekedt hangon, mire vették a lapot és elengedtek. Mind olyan boldognak tűntek, de egyszer csak lehervadt a mosoly az arcukról. Ezt nem tudtam mire vélni, míg meg nem éreztem, hogy valami folyik az orromból. Letöröltem a kezemmel, majd rá néztem a kezemre. Vér.

-Miért nem működött? – kérdezte kétségbe esetten Rosa. –Milyen szerződést kötöttetek? –kérdezett egy kis gondolkodás után.

-Mikor idézőjelesen „elájultam” beszélgettünk és fogadást kötöttem vele arról, hogy…-gyorsan Arminra pillantottam, aki abban a másodpercben elemelte rólam a tekintetét. Igaz Kate megírta azt a levelet, de én nem akarom, hogy magát okolja. –Muszáj tudnod? –kérdeztem mire Rosa bólintott. Nem néztem senki szemébe a padlót bámultam merev tekintettel, majd felsóhajtottam. - …arról, hogy Armin utál e vagy sem. Elbíztam magamat, ezért belementem a játékba. A semmiből egy tál jelent meg ami felett kezet fogtunk, majd valahogy megvágódott a tenyerünk és két vércsepp cseppent ki közülük. –Rosa pár másodpercre ledermedt, majd megszólalt.

 -Vérszerződést kötöttetek. Csak akkor leszel újra a régi, ha megegyeztek abban, hogy felbontjátok a szerződést. Ez az egyetlen módja, hogy eltűnjön.

-Nem tehetem, nem kérhetem erre. –mondom szomorúan, miközben a vért törölgetem az orrom alól.

-Állj, állj. Mi van? Nem kérheted erre? Ő egy betolakodó a testedben, nem a puszipajtásod. Hogy lehetsz ilyen naiv? –mondta Armin, tengerkék szemeiben düh csillog.  

-Katenek soha nem is volt teste, megvan rá az oka, hogy ezt csinálja. –felelem higgadtam magam elé bámulva.

-Neked pedig megvan rá az okod, hogy vissza vedd. –vágja rá azonnal Armin. Igaza van, de…nem akarom tönkre tenni Kate életét sem. Már éppen azon voltam, hogy ezt ki is mondjam, mikor szűnni nem akaró köhögésroham jött rám, mindenki megijedt. Feltűnt, hogy mindenki a kezemet nézi ezért én is így tettem. Vér. Vért köhögtem. A köhögésroham fél perc múlva megszűnt, de a helyébe kibírhatatlan fejfájás lépett. Még volt időm egy utolsó ordításra mielőtt kikerültem volna a testemből. A következő pillanatban Kate kinyitotta a szemeit, csak most tűnt fel, hogy a jobb szemem valószínűleg lila volt, mivel most színeződik vörösre.

-Hello, mindenki! –mondja egy ásítás és egy nyújtózkodás kíséretében, mint ha csak egy hosszú álomból ébredt volna fel. –Óóó…te is itt vagy. –mondja miközben Armint méregeti azzal az általam túl jól ismerthez hasonló tekintetével. Akkor szokott így nézni mikor arra készül, hogy megverjen valakit, ám most valami mást is érzek (látok) rajta, amit nem tudok hová tenni, de rosszat sejtek.

-Kate ne! –mondom parancsolón.

-Mit ne? Miatta vesztetted el a tested. –mondja gúnyos mosollyal az arcán, miközben szemei egyre vörösebbek lesznek.

-Neked semmi okod bántani és én nem akarom, hogy bántsd. –felelem határozottan.

-De én akarom, tévedsz keresztül húzta a számításaimat, ez számomra elég ok. –mondta mire a hátából hatalmas denevérszárnyra hasonlító szárnyak nőttek ki, gondolom ezek démonszárnyak. Hirtelen megindul Armin felé kinyújtott kézzel, amelyen csak most veszem észre a pengeéles karmokat.

-Neee! –torkom szakadtából kiáltok fel ijedtemben, még a könnyeim is kicsordulnak. Várom, hogy Armin majd felkiált fájdalmában, de nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet, mire azok teljesen elkerekednek a látványtól. Kate lendülő karja körülbelül két centire állt meg Armin válla fölött, az egész teste ledermedt.

-Szóval így állunk? Ellenszegülsz? Eddig nem érdekeltek a barátaid, de most megvéded őket. Hónapok óta hagyod, hogy azt tegyek, amit akarok, most bezzeg ellenszegülsz? –mondja rekedt hangon látszik rajta, hogy küszködnie kell ahhoz, hogy tudjon beszélni.  Belém nyilall a bűntudat, arra nem is gondoltam, hogy ott vannak nekem a barátaim, csak az összetört szívem érdekelt, velük nem is foglalkoztam. Hónapokig kerestek mire megtaláltak, én pedig még csak meg sem köszöntem nekik.

-Ez nem igaz! Lena mindig gondol a barátaira és nem hagy minket cserben, ezért mi sem hagyjuk őt cserben, mivel fordított esetben ő is megtenné ezt értünk. –ordítja Viola torka szakadtából, kezét ökölbe szorítva.

-Plusz, ha most azon vacillálsz, hogy Kate milyen szomorú lesz, akkor figyelj! Ne csinálj magadból mártírt! Gondolj magadra is! A te és az ő szándékai nem egyeznek, sőt teljesen ellentétesek. Nincs rá mód, hogy mind ketten megkapjátok azt, amire vágytok. Ne hódolj be az akaratának, tedd azt, amit te akarsz! –ordítja Armin is. Már azon is meglepődtem, hogy megtalált, de ez még annál is jobban meglepett.

-Mit szólnál egy élet-halál párbajhoz? Aki nyer, azé lesz a test, de felőlem a mellett is dönthetsz, hogy elengeded a szorítást, amit amúgy sem lennél képes örökre fent tartani és szépen hagyod, hogy kinyírjam ezt a szemetet. –mondja gúnyosan. Egy kicsit hezitálok, de a végén muszáj döntenem.

-Elfogadom a kihívást. –felelem határozottan, majd egyik pillanatról a másikra egy csatamezőn találom magam, három méterre előttem Katetel. Ő állig felvan fegyverkezve, míg nálam egy nyamvadt pajzs sincs. Futva megindul felém, arra számítok, hogy kardjával egyből ketté szel, de ehelyett eldobja a kardot és puszta kézzel kezdünk harcolni.

-Még mindig nem érted? Ez egy élet-halál harc, bármikor megölhetlek. A fegyverek az akaraterődtől függően jönnek. –mondja, majd abba hagyjuk a verekedést. –Maradj így, ha úgy sem akarsz küzdeni, könnyítsünk a dolgon. –ezek után a szavak után elindul a kardja felé. Nem akarom bántani, de azt sem akarom, hogy Armint bántsa és azt sem, hogy én haljak meg. Kate már visszatért a kardjával a kezében suhintásra emelve azt, mikor egy szamuráj kard jelenik meg a kezemben és épp, hogy csak sikerül kivédenem vele az ütést.

-Nem akarom, hogy meghallj, de Arminnak igaza van magamra is gondolnom kell, és én nem sem akartok meghalni. –mondom szinte visítva, miközben kardjaink többször összecsapnak. Úgy fél perce háríthatjuk egymás támadásait, mivel egyikünknek sem sikerül vágást ejteni a másikon. Egyszer csak egy ügyes csavart mozdulattal sikerül kiütnöm a kezéből a kardot és gondolkodás nélkül átszúrom a melkhasát. A kard eltűnik a kezemből, körülöttem minden kezd eltűnni, ez alól Kate sem kivétel szárnyánál kezdve kezd apró szilánkokra hullani.

-Szép volt tudtam, hogy sikerülni fog. –mondja mosolyogva. –Tudod a három hónap alatt rájöttem valamire: bármikor mászkálhatok, oda ahova akarok a testedet irányítva, de mindig magányos leszek, mert senki nem fogadna el úgy, ahogy vagyok rajtad kívül. –könnycseppek gördülnek le arcán. –Viszlát, Lena! Köszönök mindent, örültem, hogy ismerhettelek.

-Részemről volt szerencse. –mondom mosolyogva, miközben könnyek gyűlnek a szemembe. Pár másodperc múlva már csak fehérség van körülöttem. Kate elment. Ez a két szó vízhangzik a fejemben szüntelenül.

Folytatás következik…..