18. rész

*Még mindig Armin szemszöge*

Reggel fél hat körül járhatott mikor a testvérem, megérkezett.

-Reggelt’ Armin. –köszönt – Látszik rajtad, hogy egy szem hunyásnyit sem aludtál őrségben.

-Helló. Igen, miért szerinted tudtam volna? –mutattam a cella felé. Lena egész este visítozott, a hallucinációk miatt.

-Na, mindegy folytassuk a kihallgatást.

-Tényleg, eddig megtudtunk valamit? –kérdeztem, bár gondolom semmit, mert más különbben nem adta volna be neki a szérumot.

-Nem sajnos semmit. –mondta, majd kinyitotta az ajtót és bementünk Lenához. Lena a falhoz dőlve meredt maga elé.

-Föld hívja a bukottat. –rázta meg a bátyám, mire a lány rá nézett. Így tisztán látszottak kisírt, fájdalommal teli, de a szérumhatására mégis üresnek tűnő szemei. Megint rossz érzés fogott el, de nem törődtem vele. –Na, kapok már választ arra, hogy miért és hogyan jöttél a földre?

-Nem tudom, nem vagyok képes felidézni a 8 éves korom előtti emlékeket. Az első emlékem az, amikor 8 évesen, felébredtem a kórházban. –felelte. Semmilyen érzelem nem tükröződött a hangjában, a válasza teljesen olyan volt, mintha egy gép mondta volna.

-Szóval ebben még sem hazudtál. Mindegy hátha kiderítek valamit, kérdezősködök még egy kicsit. –mondta Andy fagyos hangon. –Melyik kórházban voltál akkor?

-Emlékezetem szerint az ebben a városban lévő kórházban.

-Mikor?

-8 évvel ez előtt június 9-től július 1-ig voltam ott. –ekkor beugrott valami.

-Találkoztál ott egy fekete hajú, kék szemű sráccal? –kérdeztem. Én is ugyan akkor voltam ott.

-Igen, bár a nevére nem emlékszem. –felelte tehát ő volt az.

-Ne mond, hogy ő volt az a lány, akivel a kórházban találkoztál. –mondta a bátyám.

-De sajnos igen. –ökölbe szorult a kezem.

-Figyelj, Armin! Szerintem, menj most egy kicsit pihenni, addig legalább rendezed a gondolataidat. –mondta a bátyám, én pedig elhagytam a szobát.

*Visszaemlékezés*

Június 8-án egy összejövetelre voltunk hivatalosak ahova el is mentünk, hiba volt.

Alexy és Alica kint a tónál játszottak, én és Andy pedig a többi vendégtől távol bújócskáztunk.

Minden békés volt és jó, de ez nem tartott sokáig, mivel hirtelen tűz ütött ki. Andyvel a kijárat felé futottunk, mikor meg láttunk egy vámpírt és egy sötét angyalt. A vámpír sebesen közeledni kezdett felénk, de jöttek a szüleink. Apa feltartotta a vámpírt és a sötét angyalt, míg mi és anya elfutottunk.

Már közel volt a kijárat, de a sötét angyal utánunk jött és elhajított egy lándzsát, ami átszúrta anyát. Elkezdtünk vissza felé futni, hogy segítsünk, de anya nem hagyta.

-Ne gyertek vissza! Fussatok! Nekem, már úgy is mindegy. –mondta. Én nem akartam menni, de Andy megfogta a kezem és magával húzott. Kijutottunk, a kijárat mögöttünk azonnal be is szakadt. Ezek után elájultam, mert túl sok füstöt nyeltem.

A kórházban ébredtem. Nem tudtam mit csináljak, fájt, hogy semmit nem tettem, nem akartam elfogadni a történteket. Egy orvos odajött hozzám és kérdezgetett, de én semmit nem mondtam. Senkihez se beszéltem, se Alexyhez, se Andyhez, se Alicahoz… Csak néztem magam elé és sírni akartam, de nem tudtam.

Egyszer csak a mellettem lévő lány felébredt és felült. Sötét barna haja nem lógott a szemébe így tisztán láttam lila szemeit.

Hozzá is oda sietett egy orvos és kérdezgetni kezdte.

-Szia! Örülök, hogy felébredtél, egy teljes napja aludtál. Mondd, hogy hívnak?

-N-nem tudom. Semmire sem emlékszem. –felelte remegő hangon. Az orvos közölte, hogy a lánnyal, hogy valószínűleg amnéziája van, majd elment. A lány csak meredt maga elé meg sem mozdult, míg egy nővér el nem kísérte átöltözni, mivel 2 óra van és ilyenkor mindenkit, aki tud mozogni, kiküldenek az udvarra.

Én fogtam magam és leültem egy elhagyatott helyre. Gondolkodtam. Még mindig fájt minden miért nem segítettem… az én hibám, hogy meghaltak… Gondolat menetemet a barna hajú, lila szemű lány zavarta meg.

-Szia…Leülhetek? –mondta, először felé emeltem a tekintetemet, de aztán szó nélkül csak elfordultam. Ő ezzel mit sem törődve leült mellém.

Rá néztem és láttam, hogy szomorúan néz ki a fejéből.

-Nem mondtam, hogy leülhetsz. –törtem meg a csendet.

-Semmit sem mondtál, a hallgatás beleegyezésnek számít. –felelte.

-Tényleg nem emlékszel semmire?

-Nem. –mondta szomorúan.

-Bár én sem emlékeznék semmire…-motyogtam magam elé.

-Ne hidd, hogy olyan jó. Nem tudom veled mi történt, de ha elfelejtenéd, akkor sem lenne jobb. –felelte ugyan abban a szomorú hangnemben.

-Tényleg, akkor legalább nem fájna, az én hibámból haltak meg a szüleim, te ezt nem értheted. –mondtam, kicsit dühösen.

-Úgy gondolod az jobb, ha azt se tudod ki vagy és milyen. Nekem is vannak vagy voltak szüleim, de nem emlékszem rájuk. Semmire nem emlékszem. Mi van, ha az én hibám, hogy nem emlékszem? –mondta ingerülten, miközben könnyek gördültek le az arcán.

-Ne haragudj…Nem akartam… -mondtam. Miután letörölte a könnyeit még sokáig beszélgettünk. Rá jöttem, hogy semmit sem érek el az önsajnálattal, ezért muszáj tovább lépnem és erősebbnek lennem. 

Ezek után minden nap vele voltam. Két hét múlva kiengedtek minket a kórházból, szomorúak voltunk, de megfogadtuk, hogy még látjuk egymást.

Folytatás következik…..