15. rész

Pislogtam kettőt majd Rosara néztem.

-Köszi, Rosa!

-Szívesen, semmiség volt. –mondta.

-Nekem nem, nélküled lehet sose gyógyult volna be normálisan. –válaszoltam, kicsit fura még, hogy mind a két szememmel látok, de majd újra hozzászokok.

-Ugyan. –szerénykedett Rosa.

-Na, én elindulok a terembe, még törit kell tanulnom, mert tudod, ma doga.

-Menj csak, én úgy is a szekrényemhez megyek a könyvekért. –válaszolta, majd elindultam.

Út közben Arminnal találkoztam, aki megvető pillantást vetett rám, majd ment volna tovább, de megállítottam. Ez azért már sok.

-Ez most komoly? Legalább köszönhetnél, azóta nem is beszéltünk… -mondtam, a végére a hangom egyre halkabb lett.

-Szia, így rendben van? –mondta unottan miközben megfordult.

-Figyelj nem kell velem beszélned, se jóban lenned, de legalább a köszönésnél erőltesd meg magad. –mondtam idegesen.

-Miért? Nem tartozom neked semmivel, meg amúgy is egy bukott vagy. –mondta Armin ugyan azon a flegma unott hangján. Ezzel kihúzta a gyufát. (A sötét angyalokat más néven bukottaknak is nevezik, mivel egykor a sötét angyalok és a világosak egy fajhoz tartoztak, de a háború alatt, az angyalok egy része átállt a démonok oldalára, ezért a mennyben maradt angyalok átkot bocsátottak rájuk, amitől hófehér szárnyuk koromfekete lett.)

-Nem tartozol semmivel? Nem hallgattál meg, megvágtad a szemem és…-egy könnycsepp gördült le az arcomon-...és a szemem láttára smároltad le Ambert, plusz még járni is kezdtél vele. –Francba ezt nem kellett volna kimondanom.

*Armin szemszöge*

 -Szóval ez a problémád. Figyelj! Vésd jól a kicsi fejedbe! Azzal járok, akivel akarok! –mondtam szarkazmussal, a végét szótagolva, majd a bukottkára néztem. Azt hittem mérges lesz és elrohan bosszút esküdve, de e helyett könnycseppek gördültek le az arcán, miközben a tekintetemet kerülte. Látszott rajta, hogy reméli nem látom meg a könnyeket.

Letörölte a könnyeket és szigorú tekintettel rám nézett.

-Felőlem, járj csak Amberrel szép kis pár vagytok, csak annyit kérek, hogy legközelebb legalább arra méltass, hogy figyelembe veszed a létezésem és köszönsz. –mondta hangosan remegés mentes hangon, majd elment.

*Lena szemszöge*

Nem szabad sírnom, erős leszek és túl lépek rajta.

Az órák után ismét Alexyvel gyakoroltam, persze sikertelenül, ez már kezd idegesíteni.

A munkahelyemen minden simán ment, plusz Amber és Armin mentesen.

Novemberhez képest egész jó idő van, ezért úgy döntöttem, hogy a parkban olvasok egy kicsit. A friss levegő jót tesz.

Fél órája ültem a padon és olvastam, mikor egy ismerős hang szólított meg.

-Szia, rég találkoztunk! –felnéztem és Alicaval találtam szembe magam.

-Szia!

-Bejönnél velem a könyvtárba, ki kéne vennem egy könyvet? –kérdezte.

-Persze! –feleltem.

Alica megtalálta a könyvet, amit keresett, de utána még félórán át beszélgettünk.

Miután elment én még maradtam kicsit olvasni, majd haza felé vettem az irányt.

Fél úton jártam, mikor eleredt az eső. Fenébe és ilyenkor nincs nálam pont esernyő.

Mikor a táskámban kutakodtam, hátha találok valamit, amit ernyőnek használhatok, sikításra lettem figyelmes a szomszédos utcából. Rögtön oda rohantam.

Alica volt ott lehorzsolt térddel és könyökkel. Oda futottam hozzá, hogy felsegítsem.

-Fuss! Menekülj, mindjárt itt van! –mondta ijedten.

-Mi? Micsoda?!

-Ne érdekeljen, csak…-a mondat végét nem hallottam, mert valami penge szerűség mélyen megvágta a bal lábamat. A bal kezemmel lefogtam a sebet és abba az irányba néztem ahonnan a penge jött.

Egy fekete vagy nagyon sötétkék bőrszínű, fekete hajú lénnyel találtam szembe magam, mikor megláttam a füleit biztosra vettem, hogy egy sötét elf áll előttem. Erejével, két méterrel odébb lökött, aminek hatására éles fájdalom ütötte meg a hátamat, majd egy szempillantás alatt Alica előtt termett és a nyakánál fogva felemelte.

-Most meg vagy. –mondta a sötét elf. Alica próbált szabadulni a szorításból, de nem tudott, láttam rajta, hogy az ájulás szélén van. Most mit csináljak?! Segítenem kell! Amilyen gyorsan csak tudtam feltápászkodtam és anélkül, hogy észre vettem volna, mit csinálok a kezem mozdult és lángokat lövellt a sötét lény felé.

Az elf felkiáltott és elengedte Alica nyakát. Gyorsan oda siettem a földön elterült lányhoz, majd körül néztem, de az elf nem volt sehol. Alica eszméletlen volt így az ölembe vettem és haza vittem magammal.

Elláttam a sebeit, majd az enyémeket is. Nem akartam segítséget hívni, mert féltem attól, hogy azzal bajba sodrom Alicat, szóval inkább nem tettem.

Éppen vacsorát csináltam, mikor hallottam, hogy felkelt. Vissza siettem a kanapéhoz ahol hagytam és láttam, hogy már ébren van.

-Hol vagyok? –kérdezte.

-Nyugi, biztonságban vagy. Egyébként a lakásomban. –mondtam, nyugtató hangon. –Na, de most mesélj mibe keveredtél?

-Tudod, hát…én nem csak alakváltó vagyok, hanem szörnyvadász is, de én még csak tanonc vagyok, de a két bátyám már haladó szintű vadász. Ez az elf biztosan annak a sötét elf szektának volt a tagja, amit a bátyámék elpusztítottak és azért akart engem elrabolni, hogy bosszút álljon rajtuk. –felelte.

-Nem kéne szólnod a bátyádéknak, hogy segítsenek? Az elf még mindig él, csak meg sebeztem nem öltem meg, mert elmenekült.

-Nem kell, egy ilyennel még én is elbánok, csak nem volt nálam felszerelés és nem a puszta kezes harc technikámról vagyok híres. –mondta mosolyogva. –Jó illat van, mi sül? –kérdezte, tényleg a kaját el is felejtettem.

-Jaj, a pizza! –a konyhába rohantam és kivettem a sütőből, szerencsére nem égett szénné. –Kérsz?

-Aha. –Pizza evés közben jót beszélgettünk, majd elindult, azt mondta nem kell elkísérnem, mert ismeri az egész várost és az elf ma már nem fog vissza jönni, mivel alacsony szintű mágikus erejének köszönhetően eltart egy darabig, míg meggyógyítja magát.

Na, most irány az ágy. Alig várom, hogy holnap elmondhassam Alexynek, hogy sikerült előhoznom az erőmet.

Folytatás következik…..