13. rész

Mit keres itt Amber és Armin, ráadásul együtt?! Ááááá….. nem tudok tisztán gondolkodni.

Amilyen gyorsan csak tudtam hátra mentem és neki támaszkodtam a falnak.

Azok ketten miért vannak együtt? Miért, miért nem bírtam oda menni? Miért zavar, hogy együtt vannak?

Körülbelül fél percig így maradtam majd a gondolatmenetemet Misaki zavarta meg.

-Valami baj van Lena? –kérdezte.

-N-nem semmi, csak felvennéd helyettem a rendelést a kettes asztaltól? –kérdeztem, miután felé fordultam.

-Miért?

-Két olyan személy ül ott, akit nem szívesen szolgálok ki. –válaszoltam.

-Jól van, rendben akkor cseréljünk tied a négyes asztal rendelése, de majd később részletesebb magyarázatot kérek, ez nem vall rád. –mondta, majd elment, én pedig a négyes asztal felé vettem az irányt, mosolyt erőltetve magamra.

(Armin elméletileg nem tudja, hogy itt dolgozom, mivel csak annyit tud, hogy egy kávézóban dolgozom azt nem, hogy melyikben.)

Mikor elmentem az asztaluk mellett próbáltam észrevétlen maradni, de a szemem sarkából észrevettem, hogy Armin felismert…Francba.

Már csak 2 perc van a műszakomból és Amberék még mindig itt ülnek.

Ez az már csak egy rendelést kell kivinnem és megmenekülök.

Siker, túléltem. Még egyszer Arminék irányába fordultam és ekkor ez a látvány fogadott:

Miért? Miért kellett neked oda nézni Lena? Ezek a kérdések cikáztak az agyamban miközben hátra siettem. Gyorsan átöltöztem, majd a hátsó bejáraton távoztam. Nem volt kedvem senkivel se beszélni, csak….nem tudom, mi van velem.

A parkba siettem, ahol leültem egy padra. Nem akartam sírni, de képtelen voltam. Még így sem vagyok képes gyűlölni, de ezért miért is gyűlölném sosem jártunk.

Már vagy fél órája ezen a padon ülök, de már nem sírtam csak meredtem magam elé és gondolkodtam. Egyszer csak szipogásra lettem figyelmes, a mellettem lévő pad felől jött a hang így arra fordítottam a fejem. Egy fekete hajú, rózsaszín szemű lány sírt a mellettem lévő padon.

Megsajnáltam, mivel jelenleg úgy érzem nekem is leginkább társaságra lenne szükségem.

-Szia! Miért sírsz? Mi a baj? –kérdeztem próbáltam minél barátságosabb lenni.

-H-hello! Miért? Nem akarlak a problémáimmal terhelni. –válaszolta remegő hanggal.

-Mert magányosnak tűnsz és hidd el, tudom, hogy ilyenkor jobb, ha van valaki, akivel megoszthatod miért. –válaszoltam. Pont én osztom az észt, aki fél órája rohant elsírva a barátai elől.

-Rendben, de hosszú történet.

-Időm, mint a tenger. –feleltem.

-… -rózsaszín kisírt szemeivel méregetett, majd megszólalt- Érdekes aurád van milyen lény vagy? –kérdezte.

-Hát…-szóval ő is. Elmerjem neki mondani? Egy próbát megér.- Én egy sötét angyal vagyok, lehetetlen, de az vagyok.

-Értem, tudod szerintem semmi sem lehetetlen. –felelte.

-Tehát nem zavar?

-Nem, nem zavar. –mondta száját mosolyra húzva. –Én alakváltó vagyok, és ebből adódik a problémám. –kezdte el történetét. –A családomban senki sem alakváltó rajtam kívül, mármint anyukám az volt csak már régen meghalt. Az alakváltóknak 10 éves korukban jelentkezik az erejük, én 13 vagyok, tehát 3 éve rendelkezem ezzel a képességgel. Egyedül tanultam megkezelni az erőmet, de ezzel sok gondom volt, még most is problémám van vele. Például, ha félek vagy zavarban vagyok, cica füleim lesznek, és e miatt csúfolnak az osztályban, meg van egy tanár is a suliban, aki utálja az alakváltókat, ezért mindig leéget az osztály előtt. –fejezte be.  

-Figyelj, ne foglalkozz velük, szerintem szép teljesítmény, hogy ennyire jól kezeled az erődet, annak ellenére, hogy egyedül tanultad meg irányítani. Próbáld a normálisak társaságát keresni. Egyébként is a cica fülek szerintem nagyon cukik. –mondtam, mire ő elpirult és előjöttek a fülei.

-K-köszi! –mondta miközben egy sapkát húzott a fejére. 

-Egyébként én Lena vagyok. –mutatkoztam be.

-Én pedig Alica.

Egy kis ideig még beszélgettünk, megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, majd mindketten elindultunk hazafelé.

Folytatás következik…..